Photobucket leletek

Leírás:

– Magasságos isten! – kiáltotta. – Hát maga az! Éppen a könyvét olvasom. Tetszik. Annyira, hogy megvettem, mert nem kaptam meg a könyvtárban. – Csakúgy ömlik belőle a szó. – Tudja, hogy a könyvtárban fel kell iratkozni egy hosszú várólistára, hogy hozzájuthasson az ember? Kinek ne esne jól egy ilyen találkozás? Máskor, éppen a postáról jöttem kifelé, céltudatosan elindult felém egy asszony. Ismertem, helyesebben mondva, tudtam, hogy ki ő. Néhány saroknyira lakott csak tőlem, egy nagy házban, és a lelket is kiijesztette belőlem. Mindig mindenről tudott, amiről tudni lehetett; bármilyen témát vetettek fel mások, hozzá tudott szólni, pontos ismeretei voltak a politikáról, a kertészkedésről, a Szajnáról, a Grand Canyonról, vagy akár Chopinről és George Sandról. Azt, hogy ez így van, onnan tudtam, hogy egyszer egy kisbuszon utaztam a repülőtérre vele és a férjével, egy nyilvánvalóan hallgatag férfival, aki egyetlen szót sem szólt a hosszú autóút alatt, ahogyan én sem. Nem volt rá lehetőségem, illetve nem is volt rá szükség. Az asszony, a rá jellemző erőszakossággal, most azonnal rám támadt. – Ugye, maga írta azt a könyvet? Olvastam. – Ajjaj, mi lesz ebből? Merthogy ott állt előttem, villogó szemmel, és fenyegetően rázta felém a mutatóujját. –Soha, de soha ne költözzön el a környékünkről – folytatta eltökélten. – Szükségünk van magára. Az első gondolatom az volt, hogy vajon a főbérlőim tudják-e ezt. Nemrég elég cikis helyzetbe kerültem, ugyanis kamerákkal, lámpákkal, mikrofonokkal felszerelkezve kivonult a média, és a házigazdáim, érthető módon, féltik a nyugalmukat. – Ne! – kiáltok oda az Oprah fotósának, aki éppen a főbérlőm házát fényképezi. – Hagyja abba! – Aztán lábujjhegyen a kocsifelhajtómhoz terelem őket, óvatosan kinyitom előttük a kaput, amely mögött tanyát verhetnek, és akár az ítélet napjáig is ott maradhatnak, ha nekik úgy tetszik, csak ne zavarják a háziakat. Egy másik nő, akinek a nevét valószínűleg sohasem fogom már megtudni, elhajtott mellettem a kocsijával. Épp a kávézó felé tartottam, hogy megigyam a szokásos reggeli, alacsony zsírtartalmú tejeskávémat, amikor hirtelen lefékezett, ott, ahol volt, az utca közepén, egy gyalogosátkelőn. Kiugrott a kocsiból, a nevemen szólított, és energikusan a 11 Mészöly Dezső fordítása. – Minden sorát imádtam! – kiáltotta, majd mit sem törődve az összetorlódott autókkal és a minden mást elnyomó dudaszóval, kényelmesen visszaült a kocsijába. Azóta is, ha meglát, mindig lelassít mellettem, és kikiabál: – Szuper a könyv! Bár egy ideje már nem állítja le a forgalmat. Mindig történik valami hasonló, én meg újra meglepődöm, és újra örülök annak, hogy a nők hasznosnak, vigasztalónak, bátorítónak

Kommentek: