Házitárs a voyeor rejtett kémkamerán a fürdőszobában

Leírás:

– Rodrigo... Nem vagy te olasz véletlenül? A fiú alig észrevehetően vállat von. Ó, de ostoba! – gondolja Isabella. Hát semmit sem vesz észre...? S akkor Isabella Capellina, ahogyan a fiatalembernek oldalt ül, kinyújtja hosszú, deréktól térdig feszes nadrágba burkolt lábát – a nadrág térdtől lefelé hirtelen kiszélesedik, oldalán hasíték; a hasítékban korallpiros selyembélés. A mozdulattól elakad a fiú lélegzete. Szeme lesiklik a senorita arcáról, s megakad a comb közepén láthatóvá váló apró dudorodáson. A harisnyacsat! Isabella elégedett, a mozdulat nem tévesztett célt. – Szeretném, ha az én szolgálatomba szegődnél, Rodrigo... – Úgy lesz, senorita Isabella! – tör ki lelkesen a fiúból a hang. Súlyos csönd borul a szobára. Rodrigo várja a folytatást, s az következik is véghetetlennek tetsző hallgatás után. – Igen ám – folytatja Isabella –, csakhogy nem tudom, el tudjuk-e hárítani ennek útjából az akadályokat... Akadály!? Rodrigo fölkiáltana, olyan nincsen, nincs az a gát, nincs az a nehézség, amin ne lenne úrrá, nincs az a feladat, amit ne teljesítene... De mielőtt a bizonykodások, fogadkozások zuhataga előtörne belőle, Isabella fehér keze nagy körívet ír le a levegőben; s ez hallgatást parancsol rá. A hölgy arca szomorú; arcára most sötét árnyék vetül, ahogyan elfordítja. Rodrigo ereiben megfagy a vér! Már egészen megfeledkezett róla! Isabella mindent tud! Hát persze, hogy tudja, hiszen azért jött le érte személyesen, azért hívta fel ide, hogy leleplezze... Milyen ostoba is volt! Elhitte, hogy ennek a csodálatos, illatos asszonynak ő akár a lába nyomát is megcsókolhatja... Még hogy a lába nyomát... S Rodrigo fülig pirul a gondolatra, hogy mi mindenét csókolta már meg képzeletben, mi mindent nem tett már Isabellával gondolatban... De a barna háttér előtt elmozduló kecses fehér kéz leláncolja pillantását. S Isabella keze az íróasztal kis fekete, ébenfa rabszolgájára hull rá. Rodrigo odamered... És látja a se­no­rita szemében megvillanó kérdést, s a szeme sarkából pedig azt, hogy a fehér ujjak végigsiklanak a kis fekete ember meztelen hátán, le egészen a fenekéig. S a kéz, ó az a hófehér kéz, becsúszik a szobrocska ébenfekete lábai közé... Aztán Isabella mond, kérdez valamit. Úgy kérdez, hogy határozottan állít. És Rodrigo fejében ezer szilánkra robban szét a világ. Szétrobban, s őt maga alá temeti. Isabella azt hiszi, hogy Rodrigo nem hallotta, amit mondott. Nem emeli meg a hangját, talán csak búgóbbá, zengő cselló árnyalatúvá válik a hangja, amikor megismétli: – Az éjszaka te itt jártál, Rodrigo. A fiatalember megérti, mit jelent az, ha valaki tulajdon verejtékében fürdik. Áll, a víz végigfolyik a gerincén, meggyűl az utolsó csigolyáján, a nadrágja ott felitatja. Érzi, amint minden ruháját átitatja, lucskossá teszi a sós izzadtság. És nem a leleplezés félelmét éli át; hanem szerelmes. Imádja ezt a szomorúan mosolygó, halkan, búgón immár harmadszor is ugyanazt a mondatot ismétlő asszonyt, aki csak annyit tesz hozzá az eddigiekhez: „...és meglestél engem...”

Kommentek: