Jó cél hahaha

Leírás:

700 eurót spórolhatnék meg a panzió után. Ha ez sikerül, akkor valószínűleg marad annyi pénz a zsebemben, hogy a jövőben is elégedetté tehessem a barátnőimet. Akkoriban ugyanis ez volt a maximum, amennyire előre láttam a dolgaimat. Csak hát a világ nagyon is csúnya hely, sokkal szörnyűbb annál, mint ahogy azt a remek kis családi házunkban el tudtam volna képzelni. Valamikor réges-régen, még az előtt, hogy megismerkedtem volna Elkével, Bonnban fejedelmi módon lakhattam a havi 450 márkás lakbér leperkálása után a régi ház két és fél szobás lakásában. Azt ugye vágjátok srácok, hogy mennyit ért a német márka! Manapság viszont a hamburgi szabad piacon egészen egyszerűen semmi sincs 500 euróért. Én legalábbis semmi olyat nem találtam, ami nagyobb lett volna egy átlagos WC-nél. Ha esetleg rá is bukkantam egy normális méretű lakásra, akkor azt szénnel fűtötték. Vagy, ha volt benne központi fűtés, akkor hiányzott belőle a konyha. Ha volt konyhája, akkor több család osztozott a folyosón a fürdőszobán. Kínáltak még lakást a Mümmelmannsberg és a Horn városrészekben is, ám ezekről a kerületekről azt hallottam, hogy ott valószínűleg már a második este nyom nélkül eltűnt volna a szolgálati Mercedesem. Joachim azt tanácsolta, hogy költözzek inkább egy szociális bérlakásba. Ezek ugyanis nem kerültek pokolian sokba, és többnyire egészen elviselhetőnek tűntek. Egy ilyen támogatott lakást azonban csak akkor igényelhetek, ha hivatalosan is bizonyítani tudom a rászorultságomat. Ez cseppet sem tűnt nehéznek. Havonta rongyos 900 pénzből kellett volna megélnem! Ha ezt elmondom a hivatalban, akkor a tisztviselők nem is tehetnek mást, mint hogy kiállítsák számomra az igazolást. Magamhoz vettem a fizetési kimutatásomat, a különféle számlakivonatokat és Elke ügyvédjének a dokumentumait. Elmentem a hivatalba. Rengeteg ember vett körül. Olyan nyelveken beszéltek, hogy egy szavukat sem értettem. Két és fél órán keresztül kellett várakoznom. Igencsak rossz volt már a kedvem, amikor a sorszámom végre megjelent a félálomban szendergő táblán. Nem voltam én ilyenfajta bánásmódhoz hozzászokva, kérem szépen. Hiszen adófizető volnék, vagy mi a szösz! Valóságos vagyont fizettem be adóként. Ugyanakkor viszont úgy véltem, ha a Cowboy javaslatát megfogadva kivertem volna a balhét, akkor kapásból reménytelen lett volna a helyzetem. Így aztán kifejezetten udvariasan köszöntöttem az ügyintézőt. A fickó alaposan megbámulta magának az öltönyömet, majd egy gyors pillantást vetett a fizetési kimutatásomra. Nem viccelek, tényleg csuklani kezdett a lelkesedéstől. – Hát láttam már pár dolgot! – kiáltotta. – De még egyetlen egy alkalommal sem fordult elő, hogy valaki 11 000 eurós fizetéssel jött volna be hozzánk. Aggódva bólogatni kezdtem, és utána részletesen az előadó elé tártam

Kommentek: