Ez melyik filmből van?

Leírás:

a napsütötte március, a langyos, simogató, szerelmetes április. Most hó van, jég, eső és világvége. Behunyom a szemem, és látom magam, ahogy edzésre sietek. Én, a pöttöm lányka. Látom, ahogy magamra cibálom a kis úszódresszt, ahogy izgatottan készülök az első tréningre, a kőbánya-kispesti uszodában, ahogy bizonytalanul lépkedek, magamban motyogva a rajtkő felé - ahogy elindulok az álmaim után. Nem akartam olimpiai bajnok lenni. Illetve soha nem mondogattam sem magamban, sem a szülői házban, sem a metrón az embereknek, hogy márpedig én egyszer ott állok majd a dobogó legeslegtetején, szól a magyar Himnusz, kúszik fel a szélfútta piros-fehér-zöld lobogó, emelkedik a magasba, én meg sírok, zokogok az örömtől, nyakamban az aranyéremmel. Valahogy olyan elérhetetlennek tűnt mindez a számomra, hogy inkább nem is foglalkoztam vele. Arról nem is beszélve, hogy kurvának készültem. Ezt persze nem kell komolyan venni, az öcsém olvasta valahol, hogy a fiúkból strici lesz, a lányokból meg kurva, azt sem tudtuk, mit jelent az egyik vagy a másik kifejezés, de mi mondogattuk, bátran, határozottan, hogy íme, a két tesó meglelte a helyes útirányt. Egyébként balettoztam is. A Csepeli Munkásotthonban mentem le spárgába, ott illegtem-billegtem, mint valami Pillangókisasszony, csakhogy a vékony balerinákhoz képest én nagyon is vaskos lányka voltam, így aztán az első féléves vizsga után az oktató azt mondta a szüleimnek: „Túl erős ez a gyerek, túl stabil a baletthoz...” Így aztán nem lett belőlem „A hattyúk tava” szólótáncosa. Tó helyett maradt az uszoda, maradt az úszás, maradtak a faltól falig tartó tempók. „Köszönti önöket a kapitány...” A gép mozdul, moccan, lassan, komótosan nekilódul. Furcsa érzések kavarognak bennem, még az is lehet, hogy vissza se jövök. Hogy sokáig, talán évekig távol leszek innen. S cipelem magammal az elmúlt évek mocskát, az elmúlt évek ízét, aromáját és hangulatát. Kavarog bennem minden. Inkább megint behunyom a szemem. Látom Sanyi bát, az első edzőmet, aki biztat, s aki tehetséget lát bennem. Nem hittem neki. Akkor még nem. Azt gondoltam, egy vagyok a sok közül, ott, a kőbánya-kispesti uszodában. Afféle tucatgyerek, aki lubickol, mint valami kacsa, aki tempózik, mert mozogni kell, mert a sport egészséges. De pillanatok alatt változott minden. Hirtelen kiáltottak ki tehetségnek, és én egyszer csak, másodikosként a Wekerle-telepi sporttagozatos iskolában találtam magam, mint a Budapesti Spartacus sportolója, aki a Kőér utcai uszodában készül nap nap után. Az edzőm pedig Egerszegi Klára, Egér, Egerszegi Krisztina, a bálvány nővére lett. Onnantól emelkedett a tét és fokozódott a tempó. Nem sokkal később Nemes Zoltán lett a mesterem, akinek rengeteget köszönhetek.

Kommentek: