Új új válogatás2

Leírás:

Mostanában gyakran csörög a telefonom, bár elvileg továbbra sem vagyok benne a – Hah! – vakkant bele a kagylóba az egyik hívó. –Azt hitte, elrejtőzhet! Elmentem a Nemrég hajnali fél hatkor szólalt meg a telefonom. Odabotorkáltam, hogy felvegyem. – Helló, Jane – szólt bele a kagylóba egy dallamos, mély, déli hang. Nagyon hasonlított ahhoz a hanghoz, amelyik a To Kill a Mockingbird című filmben azt mondta, „Helló, Boo”, de még annál is mélyebb volt. – Csak hallani akartam, milyen a hangod, amikor alvásból ébredsz. – Letettem. Fél nyolckor ismét megcsörrent a telefon. – Helló, Jane, csak elnézést akarok kérni, amiért felébresztettem. Tetszett a könyve, és ha véletlenül erre… Idióta. De kedves hívásokat is kapok. Például a Mississippiben lakó Johntól, aki ügyvéd, és a felesége unszolására olvasta el a könyvemet. Az asszony ahhoz is ragaszkodott, hogy a férje megköszönje, amiért „megmutattam nekik a helyes utat”. Fogalmam sincs, mit írtam, amivel utat mutattam nekik, de ha megtalálták, talán ők is írhatnának egy könyvet, hogy megmutassák nekünk, köznapi halandóknak is. Len, aki Bronxban lakik, kéthetente felhív, „csak hogy tudjam, nincs-e valami baja, minden rendben van-e”. Len ilyenkor a munkájáról is mesél, ami halálra untatja, és a japán barátnőjéről, aki nem beszél az anyjáról, akinek a leépülése megrémiszti, meg arról az álmáról, hogy egyszer végigjárja az Appalachhegységet. Kedves férfi. Aztán ott van a Phil nevű pasas, aki imádja New Yorkot, „épp úgy, mint maga”, és aki „egész Manhattant szeretné végigjárni” – rajtam. A részletektől eltekintettem, és gyorsan letettem a telefont. Időnként Québecből is felhív egy férfi, és azzal a csábos francia – oké, kanadai-francia – akcentusával elmondja, hogy már többször is elolvasta a könyvemet, és… Ó, ez az ember ugyancsak rámenős. Miután a kormánynak dolgozott negyven évig, visszaköltözött Québecbe, megvette a házat, amelyben felnőtt, és most egyedül él. Csak akkor van társasága, ha elmegy a könyvtárba, és… Gyorsan leteszem a kagylót, még mielőtt kiszaladna a számon valami durvaság. Vajon kivel beszélgetnek a férfiak?! Időnként, miközben hallgatom őket, a legszívesebben kinyújtanám a kezem, csak hogy megérintsem és átöleljem őket, hogy elmondjam nekik… Mit is? Hogy minden rendbe jön? Mert egyre nagyobb bennem a bizonyosság – miközben egymás után hallgatom a legkülönbözőbb államokból és jóval távolabbról is telefonáló férfiakat –, hogy nincs az életükben senki, aki átölelné és meghallgatná őket, és, ezért vagy a saját hallgatagságuk miatt, nem beszélgetnek senkivel. Sem az unalmas munkájukról, sem a könyvtárban eltöltött órákról, ahová akkor mennek, amikor a gyerekek, iskola után, ugyancsak betérnek, mert ilyenkor úgy érzik, mégis van

Kommentek: